Optimista nihilizmus | Kurzgesagt

🎁Amazon Prime 📖Kindle Unlimited 🎧Audible Plus 🎵Amazon Music Unlimited 🌿iHerb 💰Binance

Videó

Tranzkript

Az emberi lét ijesztő és zavaros.

Pár száz évvel ezelőtt öntudatra ébredtünk és egy különös helyen találtuk magunkat.

Tele volt más lényekkel. Néhányat megehettünk; néhány megehetett minket.

Volt ott folyékony anyag amit megihattunk; és dolgok amikből más dolgokat csinálhattunk.

A nappali égen volt egy kis sárga labda ami melengette a bőrünket.

Az éjjeli égbolt pedig gyönyörű fényekkel volt tele.

Ez a hely egyértelműen nekünk készült!

Valami figyelt ránk!

Otthon voltunk. Ez mindent kevésbé ijesztővé és zavarossá tett.

De minél idősebbek lettünk, egyre többet tanultunk a világról és önmagunkról.

Megtanultuk, hogy a csillogó fények nem nekünk világítanak, csak úgy vannak.

Megtanultuk, hogy nem mi vagyunk a közepe annak, amit ma univerzumnak hívunk,

és hogy sokkal, sokkal idősebb mint gondoltuk.

Megtanultuk, hogy számtalan apró élettelen dologból épülünk fel,

melyek nagyobb dolgokat alkotnak amik valamilyen oknál fogva nem élettelenek

és hogy csak egy újabb átmeneti állapot vagyunk a történelemben amely több milliárd éve tart már.

Megtanultuk ámulattal, hogy egy nedves porfolton élünk ami egy közepes méretű csillag körül kering

egy átlagos galaxis egyik karjának csöndes részén, ami egy galaxiscsoport része, amit soha el nem fogunk hagyni.

És ez a csoport is csak a több ezer egyike, amik a szuperhalmazt alkotják.

De még ez a szuperhalmaz is csak egyike a több ezernek, ami a megfigyelhető univerzumot alkotja.

Az univerzum ennél jóval nagyobb lehet, de ezt soha nem tudjuk meg.

Dobálózhatunk számokkal, hogy több száz millió galaxis,

több milliárd csillag és még ennél is sokkal több bolygó,

de az ekkora számok nem jelentenek semmit. Az agyunk nem képes felfogni őket.

Az univerzum túl nagy, túl sok van belőle.

De nem a méret a legaggasztóbb dolog, amivel szembe kell néznünk,

hanem az idő. Pontosabban a rendelkezésünkre álló idő.

Ha elég szerencsés vagy, megérheted a százat,

így összesen 5.200 hét áll rendelkezésedre.

Ha ma 25 éves vagy, akkor még 3.900 heted van.

De ha 70 éves korodig élsz, akkor 2.340 heted van,

ami rengeteg idő, de ugyanakkor… kevés is.

És mi lesz utána?

A biológiai folyamataid leállnak,

a dinamikus minta, ami te vagy, megszűnik dinamikusnak lenni.

Lebomlik, míg semmi nem marad belőled.

Egyesek szerint van egy részünk, amit nem lehet se látni, se mérni.

Nem tudhatjuk biztosan, ezért lehet, hogy ez az élet mindenünk,

ami után örökre halottak leszünk.

Ez igazából sokkal kevésbé ijesztő, mint amilyennek tűnik.

Ha nem emlékszel a 13,75 milliárd évre, ami előtted volt,

akkor az következő billió és billió év is elmúlik majd egy pillanat alatt, mikor már nem leszel.

Csukd be a szemed. Számolj el egyig.

Ilyen hosszúnak tűnik az örökkévalóság.

A legjobb tudomásunk szerint végül maga az univerzum is elpusztul és utána semmi nem lesz már.

A videóink sok emberből egzisztenciális félelmet váltanak ki,

rajtuk az előző néhány perc valószínűleg nem segített.

Így most szeretnénk egy másik szemszöget is megmutatni:

egy nem tudományos, szubjektív nézőpontot, a Kurzgesagt felfogását, ha úgy tetszik.

Kérjük, kezeld némi fenntartással a dolgot, hiszen mi sem tudhatunk többet az emberi létezésről, mint te.

Az egzisztenciális félelmet optimista nihilizmussal támadjuk.

Hogy ez alatt mit értünk?

Összegezzük. Nem túl valószínű, hogy a 200 billió csillagot nekünk készítették.

Bizonyos szemszögből a létezés legkegyetlenebb tréfájának tűnhet,

öntudatra kellett ébrednünk ahhoz, hogy megértsük, a történet nem rólunk szól.

Bár jó az elektronokról és a sejtek kis gépházairók tudnunk,

a tudomány még nem teszi kevésbé nyomasztóvá a dolgot.

Rendben. És akkor mi van?

Egyetlen esélyed van az életre, ami ijesztő lehet, de ugyanakkor felszabadító.

Ha az univerzum a hőhalálával ér véget, minden megszégyenítés, amit elszenvedtél, elfelejtődik.

Minden tévedésed végül lényegtelenné válik.

Minden rossz dolog, amit elkövettél, eltűnik.

Ha az életünk az egyetlen, amit tapasztalunk, akkor ez az egyetlen dolog, ami számít.

Ha az univerzumban nincsenek alapelvek, akkor csak azok az elvek számítanak, amiket mi választunk.

Ha az univerzumnak nincs célja, akkor mi tűzhetjük ki a célt.

Az emberek minden bizonnyal egyszer eltűnnek,

de mi előtt ez bekövetkezne, felfedezhetjük magunkat és a körülöttünk lévő világot.

Felfedezhetjük az érzéseket. Az ételeket, könyveket, napfelkeltéket, az együtt töltött időt.

Már maga a dolog, hogy ezeken a dolgokon gondolkozhatunk elképesztő.

Könnyű úgy gondolni magunkra, mintha mindentől külön élnénk, de ez nem igaz.

Mi ugyanannyira az univerzum vagyunk, mint egy neutroncsillag

vagy egy fekete lyuk vagy akár egy csillagköd.

És ami még jobb, valójában a gondolkodó és érző része vagyunk,

az univerzum központi szervei.

Egy univerzum méretű játszótéren igazán szabadon játszunk,

szóval akár kitűzhetjük a boldogságot és egyféle csillagok közötti utópia létrehozását célnak.

Nem mintha mindent megismerhetőt megismertünk volna már,

még azt se tudjuk, miért azok az univerzum szabályai, amik.

Azt se, hogy jelent meg az élet, és hogy mi is az.

Ötletünk sincs, mi az öntudat vagy hogy egyedül vagyunk-e az univerzumban.

De megpróbálhatunk válaszokat találni.

Milliárd csillag vár arra, hogy meglátogassuk; kór, hogy meggyógítsuk;

emberek, hogy segítsünk rajtuk; nagyszerű érzések, hogy megéljük őket

és videójátékok, hogy befejezzük.

Annyi minden van, amit tehetünk.

Valószínű, hogy már egy jó részét felhasználtad a rendelkezésre álló idődnek,

és ha csak ez az egy esélyed van, nincs okod arra, hogy ne érezd jól magad

és élj olyan boldog életet, amilyet csak lehet.

Ha mást is boldogabbá teszel, bónusz pontok járnak.

Ha az emberiség galaktikus birodalmának építését segíted, még több bónusz pont.

Tedd azt, amitől jól érzed magad.

És te döntheted el, számodra ez mit jelent.