Videó

Tranzkript

Mindenki magányosnak érzi magát időnként

Amikor nem tudunk senki mellé leülni ebédelni,

amikor új városba költözünk,

vagy amikor a hétvégén senkinek sincs ideje ránk.

De az elmúlt évtizedekben ez az esetenkénti érzés milliók számára krónikussá vált.

Az Egyesült Királyságban a 18 és 34 év közöttiek 60 százaléka mondja, hogy gyakran érzi magát magányosnak.

Az Egyesült Államokban a teljes lakosság 46 százaléka gyakran magányosnak érzi magát.

Az emberiség történelmének leginkább összekötött időszakában élünk,

mégis korábban soha nem látott mértékű a magányosság.

Magányosnak és egyedül lenni nem ugyanaz.

Lehetsz boldog, amikor egyedül vagy, vagy utálhatod minden pillanatát annak, amikor barátok vesznek körül.

A magányosság teljesen szubjektív, egyéntől függő érzés.

Ha magányosnak érzed magad, magányos vagy.

Gyakori sztereotípia, hogy csak azok érzik magukat magányosnak, akik nem tudják, hogyan beszélgessenek másokkal,

vagy hogyan viselkedjenek más társaságában.

De a népesség körében végzett kutatások alapján a szociális készségeknek gyakorlatilag semmi hatása nincs a szociális kapcsolatokra.

A magányosság mindenkit érinthet: pénz, hírnév, hatalom, szépség, szociális készségek, lehengerlő személyiség -

• egyik sem véd meg a magánytól, mert ez a biológiád része.

(MI IS A MAGÁNY?)

A magány egy testi funkció, akárcsak az éhség.

Az éhség a fizikai igényeidre hívja fel a figyelmed.

A magányosság a közösségi szükségleteidre irányítja a figyelmed.

A tested törődik a közösségi szükségleteiddel, mert több millió évvel ezelőtt ez határozta meg, hogy milyen eséllyel maradtál volna életben.

A természetes kiválasztódás az őseinket együttműködésre és az egymással való tartós kapcsolatokra késztette.

Az agyunk alkalmazkodott és egyre inkább felismerte, hogy mások mit gondolnak és hogyan éreznek,

hogy szociális köteléket alakítsanak ki és tartsanak fenn.

Közösségben lenni a biológiánk részévé vált.

50-150 fős közösségekbe születtünk és többnyire az életünk hátralévő részét ebben is éltük le.

Elég kalóriát bevinni a szervezetbe, biztonságban lenni, gyereket nevelni gyakorlatilag lehetetlen volt egyedül.

Közösségben lenni a túlélést jelentette.

Az egyedüllét a halállal volt egyenlő.

Elengedhetetlen volt, hogy másokkal jól kijöjjünk.

Az őseinkre leselkedő legnagyobb veszély nem egy oroszlán volt,

hanem az, hogy nem tudják átvenni egy közösség hangulatát és kitaszítottá válnak.

Ennek az elkerülésére hozta létre testünk a ‘közösségi fájdalmat’.

Ez a fajta fájdalom egy fejlődési alkalmazkodás a visszautasításhoz:

egyféle korai figyelmeztető rendszer ami megállítja az olyan viselkedéseket, amelyek miatt elszigetelődnél.

Az őseid, akik sokkal fájdalmasabban tapasztalták az elutasítást, nagyobb eséllyel megváltoztatták viselkedésüket, ha elutasították őket.

és így a törzsben maradhattak, miközben azok akik nem alkalmazkodtak, ki lettek rúgva és nagy valószínűséggel meghaltak.

Ezért fáj az elutasítás.

És még inkább, ezért olyan fájdalmas magányosnak lenni.

Ezek a mechanizmusok, melyek összekötöttek minket, jól működtek történelmünk nagy részében,

míg az emberek el nem kezdtek egy új világot építeni maguknak.

(A MODERN VILÁG HÁTRÁNYA)

A napjainkban tapasztalható magányosság-hullám a késő reneszánsz korában kezdődött,

amikor a nyugati kultúra az egyént kezdte középpontba helyezni.

Az értelmiségiek eltávolodtak a középkor kollektivizmusától, a protestáns tanok pedig az egyéni felelősséget hirdették.

Az ipari forradalom során tovább gyorsult ez a folyamat,

az emberek elhagyták a faluikat és földjeiket, hogy gyárakban helyezkedjenek el.

A közösségek, melyek többszáz évig léteztek, elkezdtek szertefoszlani, ahogyan a városok nőttek.

Ahogy világunk modernizálódott, a folyamat még jobban felgyorsult.

Ma nagy távolságokat teszünk meg a munkánk, szeretteink, tanulmányaink miatt a korábbi közösségeinket hátrahagyva.

Kevesebb emberrel és ritkábban találkozunk, mint korábban.

Az Egyesült Államokban 1985-ben átlagosan három közeli barátja volt egy lakosnak. Ez a szám 2011-re kettő csökkent.

A legtöbb ember véletlenül kerül bele a krónikus magányosságba. Felnőtté válsz és lefoglal a munka,

az egyetem, a szerelem, a gyerekek és a Netflix. Egyszerűen nincs elég időd.

A legkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldás, hogy feláldozod a barátokkal töltött időt.

Aztán egy nap arra ébredsz, hogy elszigeteltnek érzed magad,

hogy közeli kapcsolatokra vágysz.

De felnőttként nehéz közeli kapcsolatokat kialakítani, így a magányosság krónikussá válik.

Bár az emberiség örül annak, hogy vannak iPhone-ok és űrhajók,

a testünk és elménk alapjaiban ugyanúgy működik, mint 50 ezer éve.

Biológiailag úgy vagyunk programozva, hogy másokkal legyünk.

(HOGYAN ÖL A MAGÁNYOSSÁG)

Nagyszabású kutatások eredményei szerint a magányosságból eredő stressz

az egyik legegészségtelenebb dolog, amit emberként megtapasztalhatunk.

Gyorsabban öregszünk, könyörtelenebbé válik a rák,

gyorsabban súlyosbodik az Alzheimer-kór, az immunszendszerünk is legyengül.

A magányosság kétszer olyan halálos, mint az elhízás és olyan halálos, mint napi egy doboz cigaretta.

A legveszélyesebb dolog az, hogy ha a magányosság krónikussá válik, akkor önfenntartóvá is válhat.

A fizikai és közösségi fájdalom azonos mechanizmusokat használ az agyadban. Mindkettő veszélynek érzékelünk,

így a közösségi fájdalom azonnali védekező viselkedéshez vezet, amikor rádtör.

Amikor a magány krónikussá válik, az agyad “önfenntartás módba” kapcsol.

Elkezd mindenhol veszélyt és ellenségeket látni.

De ez nem minden.

Néhány tanulmány szerint ha magányos vagy, az agyad sokkal érzékenyebb és figyelmesebb a szociális jelekre,

viszont ugyanakkor sokkal könnyebben félreértelmezi őket.

Több figyelmet fordítasz másokra,

de kevésbé érted meg őket.

Az agyadnak az a része, ami az arcok felismeréséért felelős, elhangolódik

és többször fog egy semleges arcot ellenségesnek vélni, emiatt pedig bizalmatlanabb leszel másokkal szemben.

A magány következtében mások szándékairól a legrosszabbat fogod feltételezni.

Az ellenségesnek vélt világ miatt énközpontúbbá válsz, hogy megvédd magad,

ami látszatra ridegebbé,

barátságtalanabbá és szociálisan “ügyetlenebbé” tesz.

Ha a magány gyökeret vet az életedben,

az első dolog, amit megtehetsz, hogy felismered az ördögi kört, amibe belekerültél.

Ez általában így történik:

Az elszigeteltség kezdeti érzése feszültséget és szomorúságot ébreszt benned, ami miatt több figyelmet fordítasz

a kimondottan negatív szociális interakciókra.

Emiatt a magadról és másokról alkotott képed is negatívabbá válik,

ami ezután megváltoztatja a viselkedésed.

Kerülni kezded a közösségeket, amitől még inkább elszigeteltnek érzed magad.

A spirál még súlyosabbá válik és egyre nehezebb szabadulni belőle.

A magány miatt távolabb ülsz a többiektől az előadásokon,

nem veszed fel, ha a barátaid hívnak, elutasítod a meghívásokat,

míg egyszer csak már nem lesz több meghívás.

Mindegyikünknek van egy története önmagáról, ha a te történeted pedig arról szól, hogy a többiek ignorálnak,

azt mások megérzik és így végül a világ olyanná válik körülötted, amilyennek azt előtte érezted is.

Ez gyakran egy lassan őrlő folyamat, ami évekbe telhet,

és depresszióban és olyan mentális állapotban végződik, amiben már akkor sem tudsz kapcsolatokat kialakítani, ha vágysz rájuk.

A legelső dolog, amit tehetsz ellene, hogy elfogadod: a magány teljesen természetes érzés és nincs ezen mit szégyellni.

Szó szerint mindenki érzi magát magányosnak élete során. Ez egy általános emberi érzés.

Nem tudsz egy érzést megszüntetni vagy figyelmen kívül hagyni, hátha egyszer csak magától megszűnik,

viszont el tudod fogadni és meg tudod szüntetni az okait.

Megvizsgálhatod, hogy mire fordítod a figyelmedet és hogy kifejezetten a negatív dolgokra koncentrálsz-e.

Vajon az a múltkori beszélgetés a kollégáddal tényleg negatív volt, inkább semleges, vagy akár pozitív?

Mi volt az igazi tartalma annak a beszélgetésnek?

Mit mondott a másik?

És tényleg valami rosszat mondott vagy csak te értelmezted úgy a szavait?

Lehet, hogy nem is negatívan reagált, csak nem volt ideje.

Aztán ott vannak a világról alkotott gondolataid. Mindig a legrosszabbat feltételezed mások szándékairól?

Egy társas szituációban már előre eldöntöd, hogy hogyan is fog alakulni?

Azt feltételezed alapból, hogy mások nem akarnak látni?

Próbálod védeni magad a sérüléstől és nem mersz megnyílni?

És ha igen, megpróbálnál-e jobbat feltételezni másokról?

Feltételezni tudnád, hogy nem ellened vannak?

Megkockáztatnád-e hogy jobban megnyílj és sérülékenyebb légy újra?

És végül: a viselkedésed.

Szándékosan kerülöd a társaságot? Kifogásokat és kibúvókat keresel, hogy lemondhasd a meghívásokat?

Vagy megelőző jelleggel ellöksz másokat magadtól, hogy így próbáld védeni magad?

Úgy viselkedsz, mint akit megtámadnak?

Keresel-e új kapcsolatokat vagy megelégedtél a jelenlegi helyzeteddel?

Természetesen minden személy és helyzet más és más,

és az önmagunkba nézés nem biztos, hogy magában elég.

Ha úgy érzed, hogy nem tudod egyedül megoldani a problémádat,

kérünk, keresd egy szakember segítségét. Segítséget kérni nem a gyengeség, hanem a bátorság jele.

Akárhogy is tekintünk a magányra; egy teljességében egyéni problémaként, melyet az egyéni boldogságért kell megoldani, avagy közegészségügyi válságként

mindenképp egy olyan jelenségről van szó, mely több figyelmet érdemel.

Az emberiség bámulatos dolgokat ért el, de mégis, nincs az a csilli-villi dolog sem,

mely képes lenne kielégíteni vagy helyettesíteni alapvető biológiai szükségünket a kapcsolatokra.

A legtöbb állat a fizikai környezetétől megkapja, amire szüksége van. Nekünk egymástól kell ezeket megkapnunk,

és a mesterségesen épített környezetünket is eszerint kell felépítenünk.

Próbáljunk ki valamit együtt: keressünk fel valakit ma,

függetlenül attól, hogy kicsit magányosnak érzed-e magad, vagy valaki más napját szeretnéd feldobni.

Írhatsz egy barátodnak, akivel már régen nem beszéltél.

Felhívhatod egy családtagod, akivel eltávolodtatok.

Hívd meg egy munkatársad egy kávéra.

Vagy csak egyszerűen tegyél olyat, amihez általában nincs bátorságod vagy lendületed: menj el egy szerepjátékos estére vagy sporteseményre.

Mindenki más és más, így csak te tudod, mi illik legjobban hozzád.

Talán semmi nem lesz belőle, de ez sem gond. Ne elvárásokkal indulj neki.

A cél, hogy nyitottabb legyél kicsit;

a “kapcsolati izmaidra” eddz, hogy azok idővel megerősödhessenek,

vagy segíts másokét megerősíteni.

[Ez nem egy fizetett hirdetés] Szeretnénk ajánlani két könyvet, amik nagy segítséget nyújtottak a videónk előkészítésében.

Guy Winch “Érzelmi elsősegély” című könyvében sok más mellett

egy olyan módszert ír le a magány leküzdésére, mely valóban hasznos és praktikus,

a másik pedig John Cacioppo és William Patrick “Magány: az emberi természet és a közösségi kapcsolatok igénye” című könyve,

mely egy szórakoztató és tudományos felfedezés, hogy miért tapasztaljuk a magányt biológiai szinten,

hogyan terjedt el társadalmunkban és mit mond a tudomány arról, hogy hogyan lehet megszabadulni tőle.

Mindkét könyv linkje a videó leírásában található.

Köszönjük a figyelmet! Ne felejts el feliratkozni.